| Színes írások
| 2000. április 17., hétfő - Forrás: Népszabadság - Szerző: Szerémy Zsolt | Ágyhoz kötött hála
A Népszabadság január 20-i számában terjedelmes írás ismerteti a Tárki tanulmányát az orvosi hálapénzről. Az újságolvasó sokszor tapasztalhatta már, hogy az igazán lényeges kérdéseket nem tárgyalják a témával foglalkozó tanulmányok. Érvényes ez a megállapítás erre a publikációra is. A fontos kérdés ugyanis nem az, amiről a Tárki tanulmánya szól, hogy ki kitől mikor hol és mennyi paraszolvenciát kap, fogad el. Az igazán fontos kérdés az, hogy milyen szerepe van a hálapénznek a magyar egészségügy morális és strukturális válságában.
A válaszom az, hogy meghatározó.
Egyértelműen ki kell mondanunk: a magyar egészségügyi ellátó rendszer morális válságának legfőbb oka a korrupció, azaz a paraszolvencia több évtizedes gyakorlata
Senki nem vitatja, hogy a korrupció amorális, márpedig a hálapénzrendszer a korrupciót testesíti meg. Az orvosok munkaköri kötelessége ellátni a betegeket. Ezért az orvosok munkabért kapnak, nekik ezért pótlólagos jövedelem nem jár. A hálapénzt jogi szempontból nem legalizálja sem az, hogy adóköteles, sem az, hogy az egészségügyi dolgozók fizetése nevetségesen és méltatlanul alacsony.
A hálapénz mellett érvelő orvosok – az orvos vezetők többsége ebbe a csoportba tartozik – álságos módon arra hivatkoznak, hogy a beteg mintegy „hálából”, köszönetképpen ad pénzt az orvosnak, nővérnek, beteghordónak stb. Ezek a kollégák elfeledkeznek arról az elemi tényről, hogy a beteg ember rendkívül kiszolgáltatott helyzetben van: kiszolgáltatott az őt ellátó rendszernek, az abban dolgozóknak. A betegek ezt a kiszolgáltatottságot intenzíven meg is élik. A hálapénz adása az esetek túlnyomó többségében nem önkéntes aktus, hanem a kiszolgáltatottságból és az elvárásokból fakadó kényszer!
A hálapénz aránytalanul nagy részét az orvostársadalom elitje, a vezető professzori-főorvosi kar kapja. A rendszerváltás előtt a magyar orvos szakma vezetői a legjobban kereső réteghez tartoztak. Az áremelkedések, a versenyszféra megjelenése, a bérből és fizetésből élők életszínvonalának visszaesése következtében ennek az elitnek a helyzete megingott. Még inkább romlott a beosztott orvosok egzisztenciális helyzete. Kiéleződött az orvosok közötti harc a hálapénzért, illetve a még hálaképes betegekért. Könnyen belátható, hogy ez a folyamat tovább rontja a szakma egyébként is siralmas morális állapotát.
„Hála” a magyar egészségügyi ellátó rendszerben virágzó korrupciónak, bárki, akinek van pénze, azonnali ellátást, azonnali műtétet tud „vásárolni”. A nálunk sokkal fejlettebb nyugat-európai országokban a nem sürgős műtétekre listákat állítanak fel, és hónapokig várnak a betegek a kórházi felvételről szóló értesítőre. Ezekben az országokban persze ismeretlen és elképzelhetetlen az orvosok megvesztegetése, amit nálunk eufemisztikusan hálapénznek neveznek.
A paraszolvencia évtizedek óta a magyar egészségügy rendszerszervező elve. A magyar orvosok fizetése nem elegendő a megélhetéshez, hálapénz nélkül jelentős részük ellehetetlenülne. A hálapénz kedvezményezettjei túlnyomórészt a kórházi orvosok közül kerülnek ki (a járóbeteg-szakellátásban a paraszolvencia minimális). A klinikai-kórházi orvos vezető réteg számára a paraszolvencia szó szerint létkérdés. Ez pedig óhatatlanul azt jelenti, hogy döntéseik jelentékeny részének hátterében a paraszolvencia a meghatározó szempont. Mivel a különböző szintű szakmai, szakmai politikai döntéseket éppen ezek az orvos vezetők hozzák meg, a hálapénz az egészségpolitika vezérlő elvévé „magasztosul”.
Erre sok gyakorlati példát tud felhozni bármely, betegeket ellátó magyar orvos. Ezeknek a példáknak a bizonyítása azonban rendkívül nehéz, szinte lehetetlen. Csak a rendszeren „belül lévők” látják, értik, miről van szó.
A paraszolvenciának alapvető szerepe van az egészségügy kórházközpontúságának fennmaradásában. Az orvosi elit abban érdekelt, hogy minél több beteg kórházban, fekvő betegként, azaz a legdrágább ellátási forma keretében vegye igénybe az egészségügyi ellátó rendszer szolgáltatásait, tekintet nélkül arra, hogy egészségi állapota indokolttá teszi-e ezt vagy sem. A magyar egészségügy ma pontosan így, az orvosi elit érdekeinek megfelelően működik. (Hogy ez elképesztő mértékű pazarlással jár a krónikus forráshiányban szenvedő magyar egészségügyben? – nos, ez a kérdés a szóban forgó elitet a legcsekélyebb mértékben sem érdekli.)
Ugyancsak meghatározó szerepe van a paraszolvenciának abban, hogy a járóbeteg-szakellátás privatizációja, illetve feltételeinek megteremtése a mai napig várat magára annak ellenére, hogy a járóbeteg-szakellátás privatizációja az egészségügyi költségek csökkentésének messze legeredményesebb eszköze. A járóbeteg-szakellátás önállósulása esetén ugyanis – reális finanszírozás mellett – ez a rendszer betölthetné eredeti „kapuőr” szerepét: hogy minden járó betegként ellátható beteget járó betegként lássanak el. Ha ez bekövetkezne, nyilvánvalóvá válna, hogy Magyarországon nincs szükség nyolcvanezer aktív kórházi ágyra. Gondolják végig, mennyi pénzt lehetne megtakarítani a feleslegessé váló kórházak és osztályok megszüntetésével! Mennyivel több pénz jutna a megmaradó intézmények feljavítására és az egészségügyi dolgozók szégyenteljes bérének rendezésére! |
|
