| Színes írások
| 2000. janár 20., csütörtök - Forrás: Népszabadság - Szerző: F. Á. | A hálapénz nem korrupció
Orvosok, betegek, borítékok
A hálapénznek kevés köze van a hálához
A magyar lakosság 1998-ban legalább 33 milliárd forintot fizetett ki hálapénzként az egészségügyi dolgozóknak. A becslések szerint ebből 29 milliárdot az orvosok kaptak meg. A szóban forgó összeg számítások szerint bő másfélszerese az orvosok hálapénz nélküli nettó jövedelmének. Erről is szól a Társadalomkutatási Intézet (Tárki) nemrég közzétett, a hálapénz jelenségét elemző tanulmánya.
Sem az orvostársadalom, sem a lakosság nem kedveli a hálapénzt, sőt elítéli azt, mégis megtanult együtt élni vele. A tapasztalatok szerint a hálapénz egyenetlenül oszlik meg az orvosi szakterületek között. Van, ahol csak ritkán és keveset szokás adni. Máshol – például a szülészeteken – szinte mindenki, és általában sokat fizet.
A hálapénz adásának legfontosabb motivációja: a beteg úgy érzi, ha nem fizet, a jövőben, amikor esetleg újra találkozik ugyanazzal az orvossal, hátrányba kerülhet. Ezt támasztja alá, hogy tíz beteg közül nyolc általában utólag, a kezelés végén adja oda a pénzt az orvosnak.
Mivel a hálapénz tiltott, a megkérdezettek – orvosok és betegek – nem beszéltek róla szívesen. És nem csupán a feketegazdaságban kialakult úgynevezett árnyékárakat lehetett nehezen behatárolni, a mostani felmérésből kiderült az is, hogy sok esetben nem a hála kifejezéséről, sokkal inkább hivatali korrupcióról van szó.
Például, ha az orvos akkor kap a betegétől pénzt, amikor hivatalos szakértői tevékenységet lát el, kedvezményekhez vagy egyes munkakörök betöltéséhez feljogosító igazolást állít ki, esetleg betegállományba vesz, avagy leszázalékol valakit. Ilyenkor a hálapénz összege jóval magasabb az átlagosnál.
A felmérés igazolta, hogy a lakosság mennyire kiábrándult a közállapotokat illetően. Kiderült, hogy a feltételezettnél kevesebben adnak hálapénzt, illetve kevesebben vallják be ezt, miközben másokról minden további nélkül feltételezik az efféle tiltott előnyszerzést. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a lakosság a szakrendelések és kórházi ellátás esetében is gyakoribbnak véli a hálapénz-fizetést, mint amennyit egyéni kiadásai között ténylegesen elismer.
Törődést vásárolt
A hálapénz erkölcsi megítélésében a megkérdezett orvosok és betegek nagyjából egyetértettek. Az orvosok csaknem kétharmada, a betegek 54 százaléka elfogadja, hogy a hálapénz adása megnyugtató a beteg számára, mert úgy érzi, hogy ezzel extra figyelmet és törődést vásárolt magának.
Az orvosi hivatás egyike azon foglalkozásoknak, amelyeknél a bizalom kiemelt jelentőségű, hiszen a kezelőorvosunkkal a legbensőbb titkainkat is meg kell osztanunk. Az orvosra rábízzuk az életünket. Vajon a hálapénz befolyásolja-e ezt a kapcsolatot? – kérdezték a kutatók. Sem a választ adó orvosok, sem potenciális betegeik nem gondolták úgy, hogy a hálapénz bármi módon elrontaná az orvos–beteg bizalmi viszonyát.
A felmérés egyértelművé tette, hogy a hálapénzt a legtöbben szükséges rossznak tartják. Az orvosok fizetése megalázóan alacsony, sok orvost már csak az tart a pályán, hogy a paraszolvencia még viszonylagos megélhetést biztosít. A megkérdezett lakosok kétharmada ezért úgy nyilatkozott: erkölcsileg nem kifogásolható, hogy az orvosok hálapénzt fogadnak el, és éppen az alacsony fizetések miatt tulajdonképpen jogosnak tartják a paraszolvenciát. A megkérdezett orvosok döntő többsége szintén egyetértett ezzel, sőt kilencven százalékuk azt is hozzátette: a hálapénz léte arra utal, hogy a társadalom is úgy ítéli meg: az orvosok alulfizetettek. A betegek jelentős része, az orvosok többsége úgy nyilatkozott: a paraszolvencia ezzel együtt kényelmetlen és megalázó mind a beteg, mind az orvos számára.
Orvos–taxis párhuzam
Az orvosokat a kutatók arról is megkérdezték, mennyire tekintik ezt a jelenséget a feketegazdaság részének. Vajon a köztulajdonban lévő műtő vagy a kórházi ágy használatáért elfogadott extra pénz átvétele összehasonlítható-e a hiánygazdaság idején működött fekete taxizással? A válaszolók kétharmada nyilatkozott határozottan úgy: a hálapénz igenis a feketegazdaság jelentős tétele. A kutatók azon a véleményen vannak, hogy a több mint egyharmados elutasítás sem azt jelenti, hogy az ilyen választ adó orvosok nincsenek tisztában a hálapénz illegális voltával. Sokukat inkább az orvos–taxis párhuzam sértette, másrészt szerintük a gyógyítás folyamata nem mindig a szabad vagy fölös kapacitások kihasználását, felkínálását jelenti.
A hálapénz a jogszabályok szerint adóköteles jövedelem. Más kérdés, hogy az orvosi hálapénz tekintélyes része, más szakmákban keletkező láthatatlan jövedelmekhez hasonlóan, elkerüli az adózást. A lakosság tulajdonképpen nem kifogásolja a jövedelemeltagadást, de korántsem olyan megértő e kérdésben, mint maguk az orvosok. Az orvosok kétharmada értett egyet abban, hogy erkölcstelen az alacsony fizetések mellett még a paraszolvenciát is megadóztatni.
A megkérdezett betegek azt mondták, vanak esetek, amikor biztosan fizetni kell. Például, amikor az orvos kimegy a beteg lakására (éjszakai riasztásnál vagy a háziorvos látogatásakor), valamint műtét, illetve szülés esetén. A rutinjellegű beavatkozásoknál – röntgenfelvétel, sugárterápiás kezelés, vérnyomásmérés, nőgyógyászati szűrés stb. – a többség, állítása szerint, általában nem fizet.
A kutatók arra kérték az orvosokat, hogy rangsorolják a hálapénz szempontjából a kórházi szakterületeket. Szerintük a nőgyógyászat a leginkább hálapénzes szakma, hiszen úgy becsülték, hogy ott a betegeknek legalább 85 százaléka fizet pluszpénzt az ellátásért. Ez követi a sebészet, ahol a becslések szerint átlagosan a betegek 73 százalékától remélhető hálapénz. Közepesen jól fizető szakmának tartják a belgyógyászatot és a szemészetet, 54-54 százalékos eredménnyel. Az orvosok szerint a legkevésbé hálapénzes kórházi terület a pszichiátria. Megdöbbentő, hogy a választ adók meggyőződése szerint a kórházi kisegítő személyzet sokkal gyakrabban kap hálapénzt, mint a pszichiáterek. (Ennek a magyarázata azonban az is lehet, hogy a pszichiátriai betegek között nagyon sok a szociálisan ellehetetlenült, minimális nyugdíjból élő ember.)
Az orvosok közül valószínűleg azok kapják a legkevesebb hálapénzt, akik szakrendelőben dolgoznak. Itt a nagy betegforgalom miatt nem alakul ki olyan szoros orvos–beteg kapcsolat, illetve a szakrendelői vizsgálat általában csak közbülső állomás a háziorvos és a kórházi kezelés között.
A felmérés egyik érdekessége, hogy az egyes orvoscsoportok minden esetben lényegesen ritkább hálapénzfizetést becsültek a saját szakmájukban, mint ahogy azt mások becsülték róluk. A lakosság ellenben minden szakma és ellátási típus esetében gyakoribbnak gondolta a hálapénz fizetését, mint maguk az orvosok.
A hálapénzzel kapcsolatos viták egyik fontos kérdése: vajon a hálapénz hogyan oszlik el az orvosok között? Mekkora az a csoport az orvostársadalmon belül, amely aránytalanul többet és többször kap hálapénzt, emiatt a fennálló helyzet megtartásában érdekelt, és mekkora lehet az, amely soha egy fillért sem kap, ezért mielőbbi reformokat sürgetne.
A mostani kutatás szerint az orvosok 10-14 százaléka kaphat aránytalanul sokat a hálapénzből, megközelítően 30 százalék közepesen sokat, kétötöd keveset, ötödük pedig semmit vagy szinte semmit.
A befekvés ára
A felmérés szerint a hálapénz összege leginkább a szakterülettől, a beosztástól és az orvos hírnevétől függ. Negyedik tényezőként azért a rámenősség is döntő lehet. (Érdekes, hogy ha ezt nézzük, akkor a gyermekorvosok kerültek az első helyre.) Ugyanakkor a szakmai teljesítmény, a tapasztalat egyáltalán nem számít.
Az orvos többféleképpen dönthet a hálapénzről. Az orvosok és betegek válaszából az derült ki, hogy vannak olyanok, akik csak hálapénzért hajlandók gyógyítani. Ők előre megmondják – az orvosok öt-tíz százalékáról lehet szó –, hogy a műtétnek, kezelésnek, kórházi befekvésnek mennyi az ára. (Ezt az öszszeget a legtöbb esetben meg is kapják.) Akadnak olyan gyógyítók, a becslések szerint az orvosok több mint fele tartozik ide, akik mérlegelnek. Ha gyógyíthatatlan betegről van szó, esetleg úgy érzik, hogy nem tudtak segíteni, akkor nem fogadnak el paraszolvenciát. Hasonlóképpen dönthetnek akkor is, ha a betegről, illetve a hozzátartozójáról kiderül, hogy nehéz anyagi körülmények között él. Akadnak persze olyanok is – arányuk nehezen becsülhető –, akik soha nem fogadnak el hálapénzt.
A betegek jövedelme általában nem befolyásolja közvetlenül a hálapénz-adás tényét. Legfeljebb az összegét. Valószínűsíthető, hogy a magasabb jövedelműek többet adnak. De minél roszszabb valakinek az egészségi állapota, annál valószínűbb, hogy fizet az ellátásért. És az külön érdekes, hogy az egészségügyben dolgozók, ha megbetegednek, vagy hozzátartozójuk gyógykezeléséről van szó, ugyanúgy fizetnek hálapénzt.
A falusiak és a budapestiek gyakrabban adnak hálapénzt, mint a kisvárosban és megyeszékhelyen élők.
Ami a tarifákat illeti, nehéz pontos összegeket megállapítani. Csak néhány érdekes, leginkább sejtéseken alapuló adat: a rutin nőgyógyászati vizsgálatokért, éjszakai ügyelet alatti ellátásért, gyógymasszázsért általában 500-2000 forint „jár”. A rutin operációkért – mandulaműtét, vakbél- és epeműtét – öt-tízezer forintot fizetnek a betegek, szülésért azonban már húszezret adnak, szívműtétért pedig minimum ötvenezret. (Hangsúlyozottan átlagösszegekről van szó. Meglehetősen furcsa volt, hogy az orvosok magasabb összegeket mondtak a kapott hálapénzről, mint a betegek az általuk kifizetettről.)
A betegek általában nem tudják, hogy az az összeg, amelyet kifizettek az orvosnak, hogyan viszonyul mások hálapénzéhez. A tarifákról legfeljebb kórházi folyosókon vagy kórtermekben cserélnek információt. Ilyenkor azonban az is előfordul, hogy valaki azzal kérkedik, hogy húszezret fizetett, holott a borítékba csak kétezer forintot tett.
Sokan vélekednek úgy: a mai magyar egészségügyben a megfelelő, magas szintű kezelést személyes kapcsolatok, protekció útján hamarabb el lehet érni, mint hálapénzzel. |
|
