| Színes írások
| 2000. június 6., kedd - Forrás: Népszabadság - Szerző: Dr. Szerémy Zsolt | Hálapénz: viszontválasz
A hálapénzről szóló soraimra (Ágyhoz kötött hála, április 17.) több kollégám is reflektált. Gondolataik egy részével egyetértek, más részük viszont válaszra késztet. Szomorúsággal tölt el, hogy vannak még olyan orvosok Magyarországon, akik szerint A hálapénz nem korrupció (május 9.). Gyurkovics István kollégám – többek között – a háziorvosi vizit csekély összegű (500 forint) díjazásával igyekszik tisztára mosni a hálapénzt. Ez fogalmi tévedés. A korrupció – csúnya jogi szóval – tényállásához az adott összeg nagyságának semmi köze nincsen. Az csak a korrupció súlyosságát, mértékét minősíti. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy a hálapénz morálisan elfogadhatatlan. (Vannak, igaz, kevesen, olyan betegellátó orvosok is Magyarországon, akik éppen ezért soha, senkitől egyetlen fillért el nem fogadnak.) S mivel a korrupció persze nemcsak megvesztegetést, hanem erkölcsi romlottságot, erkölcsi rosszat is jelent (lásd Magyar Értelmező Kéziszótár), a hálapénz – akár tetszik, akár nem – bizony korrupció!
Az a szakmabeli, aki azt állítja, hogy a hálapénz a mai magyar egészségügyben nem mozgató erő, az vagy tudatlan, vagy nem mond igazat. Szakmapolitikai és egészségügyi közgazdasági evidencia, hogy Magyarországon az aktív kórházi ágyak 30-50 százaléka felesleges. Ha igaz lenne, hogy a társadalombiztosítás szűkös költségvetése alakítja az egészségügy struktúráját, akkor már régen bezártak volna egy csomó kórházat Magyarországon. A tények makacs dolgok: a kórházak azért a legdrágább szállodák, mert speciális feladataikból következően a fenntartásuk akkor is nagyon sok pénzbe kerülne, ha egyetlen „vendég” – aki esetünkben maga a beteg – sem lakna bennük. Ezért megszüntetésük nagyon sok pénz megtakarítását jelentené. Az más kérdés, hogy kórházbezárásokra természetesen csak akkor kerülhet sor, ha a járóbeteg-ellátás (az alapellátás és a járóbeteg-szakellátás) számára a politika előbb biztosítja azokat a jogi-szervezeti-gazdasági feltételeket, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a járóbeteg-ellátás képes legyen betölteni legalapvetőbb feladatát: minden, szakmailag járóbetegként ellátható beteg tényleges, definitív ellátását! Ennek egyik – de távolról sem az egyetlen! – feltétele a járóbeteg-ellátás magánosítása – ami viszont feltételezi a szakrendelések túlnyomó többségének a kórházakról történő teljes leválasztását, vagyis az integráció megszüntetését. Ezért téved Weltner János kollégám, amikor azt állítja, tévedek abban, hogy a szakrendelések magánosítása a megoldás (Az orvos úgyis jönni fog... május 16.). A szakrendelések önállósítása-magánosítása a kórházlobbin kívül mindenkinek érdeke ebben az országban: a járóbeteg-ellátóknak, mert színvonalasabb munkát végezhetnek nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülés mellett; a betegeknek, mert nagyon sokszor megszabadulhatnak a ma még elkerülhetetlennek látszó kórházi léttől (feltéve, hogy a kórházakat nem szociális intézményeknek tekintjük); a finanszírozóknak-biztosítóknak, mert a biztosított betegek többsége alacsonyabb költségszinten jut hozzá a szükséges ellátáshoz.
A várólisták természetesen nem mércéi a fejlettségnek. Tény viszont, hogy nálunk sokkal fejlettebb országokban – ahol többszörösét költik per capita (fejenként – a szerk.) az egészségügyre, mint nálunk – létező gyakorlatot jelentenek. A koldusszegénynek kikiáltott magyar fekvőbeteg-ellátásban – talán a szervtranszplantáció az egyedüli kivétel – nincsenek listák! Miért? 1. Mert túl sok a kórházi ágy. 2. Ha bármely magyar fekvőbeteg-ellátó intézmény listákat állítana fel, a túlnyomórészt azonnali felvételekhez szokott betegek rögtön más intézményekhez fordulnának (és ott paraszolválnának). Ez egyetlen intézménynek, egyetlen kórházi orvosnak sem érdeke. Listák nálunk nincsenek, csak azt ne gondolja senki egy pillanatra sem, hogy a listák hiánya a magyar egészségügynek kizárólag az érdemeit gyarapítja.
Én is örültem – nem somolyogtam – annak, hogy Gyurkovics István háziorvos kollégám Befektetés a csődbe című írása az enyémmel egy számban (április 17.) jelent meg. Ebből ugyanis mindenki számára nyilvánvaló konzekvenciák vonhatóak le. A háziorvosi praxistörvény alapvető fogyatékossága, hogy anélkül kíván teljes körű magánosítást bevezetni az alapellátásban, hogy ahhoz hozzárendelné az ellátási felelősséget. Tudnunk kell, hogy ez a politika „műve”: az ellátási felelősségről (az önkormányzatokról szóló) kétharmados törvény rendelkezik, ennek módosításához viszont a jelenlegi ellenzék nem járult hozzá. Nem tudok olyan háziorvosról, aki ellenezné az ellátási felelősség átvételét, ha ehhez megfelelő finanszírozás is társulna. Kérdés akkor, miért nem járult hozzá az ellenzék az önkormányzati törvény módosításához, az ellátási felelősség átadásához a háziorvosoknak? Különös ez annak fényében, hogy az önkormányzatok tudvalevőleg egyre roszszabb feltételek mellett gazdálkodnak, az egészségügyre sincs pénzük, és nem is értenek a feladathoz. Úgy tűnik, ebben az esetben nem felelős ellenzéki politizálásról volt szó, ami többek között a törvényjavaslatban érintett társadalmi csoport (a háziorvosok) érdekeinek az ellenzéki lét politikai érdekei fölé helyezését jelentette volna. Nem az alapellátás és a járóbeteg-szakellátás alulfinanszírozottságát kellene felhozni a magánosítás elleni érvként – ahogy azt Weltner János kollégám teszi –, hanem fordítva, a finanszírozás reformját kellene követelni a politikától a magánosítás kivitelezhetősége érdekében! Összhangban azzal, amit a miniszterelnök úr mondott a vállalkozó háziorvosok V. téli kongresszusán, Mátrafüreden: tudja, hogy egy nagy társadalmi rendszer reformja – főleg annak megkezdésekor – többletforrást igényel. |
|
