Szerintem azonban néhány lényeges kérdésben téved. Elsősorban abban, hogy az egészségügy, legalábbis ennek betegellátó része erkölcsi válságban lenne. Nem jutott el odáig az egészségügyi szolgálat, hogy a betegek érdekének sérelmére működjön. Ellenkezőleg, az egészségügyben dolgozók a gazdaság fellendülése ellenére folyamatosan csökkenő egészségügyi költségvetésből nyújtják a környező országokhoz hasonlíthatóan jó minőségű ellátást.

Némi válság persze észlelhető, mégpedig a szolgálat-szolgáltat paradigmák között. Ez arról szól, hogy az egészségügyi ellátást nyújtókat egy szolgálat hivatástudattal bíró képviselőjeként, vagy egy szolgáltatást nyújtó szervezet szakembereiként szeretné látni a társadalom és az egészségpolitika. A válság alapja az, hogy az egészségpolitikusok szolgáltatóként képzelik el az egészségügyet, de nem akarják tudomásul venni, hogy ez esetben a szolgáltató szabja meg az árat, melynek ugyanúgy része a tisztes bér, mint a nemzetgazdaság más területein, sőt a tőkeköltségeket sem lehet fumigálni. Ezzel szemben a társadalom járulékfizető része és a betegek még ma is egy olyan szolgálatban gondolkodnak, amelynél a járulék nem biztosítási díj, hanem elcsalandó adó, mégis ha szükség van a szolgálatra, az orvos jönni fog. E szolgálat minőségéről és minőségmutatóiról kevés ismerete van a betegnek, hiszen nincs működő és nyilvános minőségbiztosítás, így nem csoda, ha biztosítani szeretné önnön biztonságát. Ahogy lehet, ahogy tudja - pénzzel. 

Szerémy Zsolt a várólistákat tekinti a fejlettség mércéjének, legalábbis külföldön, amit szerinte nálunk a hálapénzzel lehet megkerülni. Nem vette észre, hogy az országok többségében ilyen nincs, ahol viszont van, ott valóban arra szolgál, hogy a tehetősebbeket ne csak a szolidaritás keretében fizettessék meg teherviselésüknek megfelelő mértékben, hanem úgy is, hogy a magánbiztosításért valóban többletszolgáltatást kapnak. Ebben csak az az erkölcstelen, hogy e magánbiztosítói piac megteremtéséhez akár mesterségesen is, akár a túlzott kapacitások ellenére is hiányhelyzetet kell létrehozni. Érthető és szerencse, hogy hazánkban annak ellenére sincs érdemi várólista, hogy nem mindenki képes hálapénzt adni. 

Téved abban is, hogy a szakrendelések magánosítása lenne a megoldás. Némi somolygással nyugtáztam, hogy ugyanazon a hétfőn, amikor az Ágyhoz kötött hála című tárca megjelent, a Fórum rovat másik írása részletesen elemzi a háziorvosi praxisjog csalafintaságait. Mindaz, amit ott dr. Gyurkovics István háziorvos leír, hatványozottan igaz a műszerigényesebb szakrendelésre, amit ráadásul a tulajdonos önkormányzat akkor csuk be, amikor akar. Az ellátási kötelezettség mértékét ugyanis e szolgálat tekintetében megyei irányszámok határozzák meg, helyi kötelezettség nincs. Lehet ugyan magánpénzből rendelőt nyitni, de ha ehhez nem adományoz az önkormányzat és a megyei egyeztető fórum területi ellátási kötelezettséggel társított rendelési óraszámot, akkor az OEP nem köteles finanszírozási szerződést kötni. 

Hogy is kapcsolódik ez a paraszolvenciához? Nos úgy, hogy a legális forrásbővítés nélkül magánosított praxis és rendelő fenntartásában a hivatalos közgazdáink elképzelése szerint a paraszolvencia, mint forrás szerepel. E 'külső forrás' az állam központi és helyi kormányzatainak az eddiginél is kisebb tehervállalásával teszi lehetővé az egészségügyi ellátás fenntartását. Ezért van bajban a befektető, ha szakrendelőt nyit: a betegtől kell beszedni az OEP-költségtérítés és a valós költség közötti különbséget, ami több mint a hálapénz, de mindenkinek és mindigó fizetnie kell. Igaz viszont, hogy ez nyílt, adóköteles, fehér pénz. 

Mi másból is fizetné vissza a praxist vásárló fiatal orvos a 14 százalékos kamatra adott hitelt, mint az eddig fizetéskiegészítésként felélt hálapénzből? Hiszen tudjuk, hogy sem a háziorvosok kártyapénze, sem a járóbeteg-ellátás 84 filléres pontértéke nem elegendő a mai működési költségeken túl fizetendő havi 30-90 ezer forintos hiteltörlesztésre (harmincezer, ha a praxis kétmilliót, 96 ezer, ha a praxis nyolcmilliót ér - az épület és az eszközök nélkül, vám, áfa, szja, nyereségadó és kenőpénzek nélkül). Az már valóban erkölcsi válság lesz, ha a feketepiaci hálapénzből kell a praxis üzemeltetését fedezni. Ezt egyébként pénzmosásnak hívják. 

Amúgy persze nem is rossz az orvosok kényszervállalkozói átváltozása. Módunk lesz önmagunkat minimálbéren foglalkoztatni, ami komoly adó- és járulékfizetési könnyebbséget jelent. És persze a költségek leírhatók lesznek. Lehet, hogy az állami adóbevételek szinten tartása érdekében kell a minimálbért csaknem a duplájára emelni?