A számítógépes ezredforduló vírusait megúsztuk, az agyhártyagyulladás baktériumának jelenlétébe beletörődtünk, de lehet, hogy most még nehezebb dolgunk lesz. Jön egy ezeknél primitívebb, de ellenállhatatlan kis szörnyeteg: az influenza vírusa. Az Egyesült Államok majd negyedét ledöntötte már a lábáról, Angliában, Olaszországban, Ausztriában keményen gyalázatoskodik, és már Békésben is elhangzott a vészjósló bejelentés: nincs járvány. Mit tegyünk? Ha két hónapig magunk lehetnénk egy óvóhelyen, megúsznánk, egyébként szakértőkre vagyunk utalva. Egyikük kéri, vigyázzunk, mert Amerikában ennyi, Angliában annyi a halálos szövődmény, aki teheti, oltassa be magát. Másikuk ugyanilyen meggyőzően mondja, hogy csak a veszélyeztetettek kérjék az oltást.

Az vagyok-e? És a család többi tagja? Jó lenne tudni. Valahol van egy háziorvosom, kártyát adtam neki. Azóta sem voltam beteg. Annyit tud az én egészségi állapotomról, mint én az övéről. Én azt tanácsolnám neki, oltassa be magát, abból baj nem lehet. Csak ne menjen rendelőbe, mert ott sok a beteg – megkaphatja. Gyógyítson máshol. 

Nem vagyunk kisegítve egymással. 

Néhány hónapja egy Nagyvárad téri nagy előadóban a háziorvosok megéljenezték Orbán Viktort és Gógl Árpád minisztert, amikor bejelentették a háziorvosi praxisok privatizációját. Akkor inkább csak kevéssé emelkedett kisgazda trükkök és politikai következményeik kapcsán került ez az ügy szóba. A kölcsönös orrba pöckölések a cseppfertőzés veszélye nélkül papír zsebkendők nélkül tovább nem űzhetők. Így viszont már nincs bennük öröm. Ezért járvány és döntő parlamenti szavazás előtt talán végiggondolható, mi történne, ha már „túl lennénk a dolgon”, ha praxistulajdonos orvosokkal várhatnánk az influenzát. 

A praxisprivatizációt nemzeti ajándéknak mondják. Tárgya elsősorban az egy körzethez tartozó, átlagosan 1200-1400 ember gondozásának joga. Kicsit olyan ez, mint amikor valamely közszolgáltatást koncesszióba adtak, csak itt nem kell érte fizetni. A vevő itt abból él, ami a tulajdonába kerül, nem valószínű ezért, hogy könnyen eladná a praxist, ahogy például annak idején sokan a kedvezményesen megszerzett önkormányzati lakást. Az évek óta minimálbéren bejelentett és csak ennek megfelelő nyugdíjra jogosult nem kevés idős háziorvos számára lesz ez megoldás. Az ajándék egyébként csak költséggel és lemondással jár. Az eddigi tulajdonosok, az önkormányzatok többé nem szólhatnak bele abba, milyen műszer kell a rendelőbe, de pénzt sem adnak rá. Becslések szerint évente 5-7 milliárd forint esik így ki a rendszerből. Cserébe kapják az orvosok a szabadságot, azt, hogy a magukét építhetnék ezután, továbbá a praxis eladásának lehetőségét. Ezeket a lehetőségeket éljenezték meg. Az újonnan belépőknek viszont fizetniük kell, ennyivel is csökken a jövedelmük. Ez a háziorvosok szerint ma körülbelül nulla. A kártyák után a tb-től járó összeget, havi 350-400 ezer forintot, a gyógyítás hivatalos árát feléli a többnyire már most is vállalkozásként fenntartott rendelés. Vagyis: amennyi a hálapénz, annyi a kereset. Az APEH több mint százezer forintos becsült havi jövedelem után vet ki a háziorvosokra adót. Az adóhatóság szerint tehát ennyi a paraszolvencia. Nyilván hol több, hol kevesebb. Kivételesen nem ez a fontos, hanem az áttörés. A privatizáció után, ha valaki a saját praxisát működteti, végre nem lesz ellenérdekelt abban, hogy a hálapénzt a saját rendelője, tehát a betegek javára használja fel. A magáét már nem a máséba fekteti be. Ettől még nem lesz könnyebb az évi százmillió orvos-beteg találkozás. Továbbra sem szabadulunk a borravaló-gyömöszölés kínos szertartásától, de jobb lelkiismerettel kóvályoghatunk e rossz rendszerben. Kicsi lépés, de mert első, óriási volna. 

Mindebből nem tűnik ki, hogy mi lenne velem mondjuk két év múlva, amikor megint itt tolonganának a határon a vírusok. Ha a törvénytervezők jól számolnak, reménykedhetnék. Szerintük egy praxis árát elsősorban a befektetett munka határozná meg. Ha az orvosom rólam gazdag kartont vezet, jó állapotban ad át, ennyivel is többet ér a körzete. De tekintettel a rendszer hálapénzfüggőségére, félő, inkább a fizetőképesség fogja felértékelni a praxist. Mostani jövedelmem erősebben hat majd, mint gyermekkori asztmám következményeinek feldolgozottsága. Ezen az alapon abban sem bízhatok, hogy amint a vírus felüti gonosz kis fejét a kontinensen, a maga érdeke szerint üzen értem a család orvosa. Ha mégis reménykedhetek abban, hogy akad majd ember, aki tudja, hogy ilyen helyzetben mire van szükségem, és szeretném, ha ez a háziorvos lenne, ennek továbbra sem lehet más oka, mint ő maga.