| Vírusprivatizáció
A számítógépes ezredforduló vírusait megúsztuk, az agyhártyagyulladás
baktériumának jelenlétébe beletörődtünk, de lehet, hogy most még nehezebb
dolgunk lesz. Jön egy ezeknél primitívebb, de ellenállhatatlan kis szörnyeteg:
az influenza vírusa. Az Egyesült Államok majd negyedét ledöntötte már a
lábáról, Angliában, Olaszországban, Ausztriában keményen gyalázatoskodik,
és már Békésben is elhangzott a vészjósló bejelentés: nincs járvány. Mit
tegyünk? Ha két hónapig magunk lehetnénk egy óvóhelyen, megúsznánk, egyébként
szakértőkre vagyunk utalva. Egyikük kéri, vigyázzunk, mert Amerikában ennyi,
Angliában annyi a halálos szövődmény, aki teheti, oltassa be magát. Másikuk
ugyanilyen meggyőzően mondja, hogy csak a veszélyeztetettek kérjék az oltást.
Az vagyok-e? És a család többi tagja? Jó lenne tudni. Valahol van egy
háziorvosom, kártyát adtam neki. Azóta sem voltam beteg. Annyit tud az
én egészségi állapotomról, mint én az övéről. Én azt tanácsolnám neki,
oltassa be magát, abból baj nem lehet. Csak ne menjen rendelőbe, mert ott
sok a beteg – megkaphatja. Gyógyítson máshol.
Nem vagyunk kisegítve egymással.
Néhány hónapja egy Nagyvárad téri nagy előadóban a háziorvosok megéljenezték
Orbán Viktort és Gógl Árpád minisztert, amikor bejelentették a háziorvosi
praxisok privatizációját. Akkor inkább csak kevéssé emelkedett kisgazda
trükkök és politikai következményeik kapcsán került ez az ügy szóba. A
kölcsönös orrba pöckölések a cseppfertőzés veszélye nélkül papír zsebkendők
nélkül tovább nem űzhetők. Így viszont már nincs bennük öröm. Ezért járvány
és döntő parlamenti szavazás előtt talán végiggondolható, mi történne,
ha már „túl lennénk a dolgon”, ha praxistulajdonos orvosokkal várhatnánk
az influenzát.
A praxisprivatizációt nemzeti ajándéknak mondják. Tárgya elsősorban
az egy körzethez tartozó, átlagosan 1200-1400 ember gondozásának joga.
Kicsit olyan ez, mint amikor valamely közszolgáltatást koncesszióba adtak,
csak itt nem kell érte fizetni. A vevő itt abból él, ami a tulajdonába
kerül, nem valószínű ezért, hogy könnyen eladná a praxist, ahogy például
annak idején sokan a kedvezményesen megszerzett önkormányzati lakást. Az
évek óta minimálbéren bejelentett és csak ennek megfelelő nyugdíjra jogosult
nem kevés idős háziorvos számára lesz ez megoldás. Az ajándék egyébként
csak költséggel és lemondással jár. Az eddigi tulajdonosok, az önkormányzatok
többé nem szólhatnak bele abba, milyen műszer kell a rendelőbe, de pénzt
sem adnak rá. Becslések szerint évente 5-7 milliárd forint esik így ki
a rendszerből. Cserébe kapják az orvosok a szabadságot, azt, hogy a magukét
építhetnék ezután, továbbá a praxis eladásának lehetőségét. Ezeket a lehetőségeket
éljenezték meg. Az újonnan belépőknek viszont fizetniük kell, ennyivel
is csökken a jövedelmük. Ez a háziorvosok szerint ma körülbelül nulla.
A kártyák után a tb-től járó összeget, havi 350-400 ezer forintot, a gyógyítás
hivatalos árát feléli a többnyire már most is vállalkozásként fenntartott
rendelés. Vagyis: amennyi a hálapénz, annyi a kereset. Az APEH több mint
százezer forintos becsült havi jövedelem után vet ki a háziorvosokra adót.
Az adóhatóság szerint tehát ennyi a paraszolvencia. Nyilván hol több, hol
kevesebb. Kivételesen nem ez a fontos, hanem az áttörés. A privatizáció
után, ha valaki a saját praxisát működteti, végre nem lesz ellenérdekelt
abban, hogy a hálapénzt a saját rendelője, tehát a betegek javára használja
fel. A magáét már nem a máséba fekteti be. Ettől még nem lesz könnyebb
az évi százmillió orvos-beteg találkozás. Továbbra sem szabadulunk a borravaló-gyömöszölés
kínos szertartásától, de jobb lelkiismerettel kóvályoghatunk e rossz rendszerben.
Kicsi lépés, de mert első, óriási volna.
Mindebből nem tűnik ki, hogy mi lenne velem mondjuk két év múlva, amikor
megint itt tolonganának a határon a vírusok. Ha a törvénytervezők jól számolnak,
reménykedhetnék. Szerintük egy praxis árát elsősorban a befektetett munka
határozná meg. Ha az orvosom rólam gazdag kartont vezet, jó állapotban
ad át, ennyivel is többet ér a körzete. De tekintettel a rendszer hálapénzfüggőségére,
félő, inkább a fizetőképesség fogja felértékelni a praxist. Mostani jövedelmem
erősebben hat majd, mint gyermekkori asztmám következményeinek feldolgozottsága.
Ezen az alapon abban sem bízhatok, hogy amint a vírus felüti gonosz kis
fejét a kontinensen, a maga érdeke szerint üzen értem a család orvosa.
Ha mégis reménykedhetek abban, hogy akad majd ember, aki tudja, hogy ilyen
helyzetben mire van szükségem, és szeretném, ha ez a háziorvos lenne, ennek
továbbra sem lehet más oka, mint ő maga. |