- Miattam nem kell aggódni, hanem megérteni - mondta amikor este leültünk beszélgetni a szívsebészek irodájában. - Tudom, mit vállaltam, a döntés előtt megbeszéltem a családommal is. A célom tudatára ébreszteni az embereket, hogy végre úgy nézzék a paraszolvenciát, mint egy ügyet, ami a társadalmat mindennap érinti. A hálapénz olyan probléma, amit maga a társadalom teremtett meg. Akarva-akaratlanul mégiscsak akceptálta és változatlanul gyakorolja. Négy-hatszemközt és csoportokban aszimpátiával illetve negatív jelenségként beszélünk róla, de nem vagyunk hajlandók megoldani. Az egészségügyiekről van az embereknek megalkotott képe, s ebbe az is beletartozik, hogy nekik is élniük kell valamiből. De ha az egészségügyet áruvá tesszük, a humán mértéket lecsökkentjük. A paraszolvencia nagy teret ad a betegek közti diszkriminációra, legalábbis mindennap megvan rá a kísértés, és nem mindenhol egyformán tudnak ellenállni. Ebből következően szörnyű szélsőséges esetek fordulnak elő. Ráadásul megosztja az egészségügyi társadalmat is, hiszen az itt dolgozók egy része (laboratórium, patológia, radiológia, technikai háttér) távolabb kerül tőle. Ez óriási feszültséget teremt. A világon anyagias tendenciák uralkodnak, elsődlegessé vált a pénz szerepe, de az egészségügy ne legyen áru. Emészthetetlen ugye, amit mondok? De legalább próbáljuk meg. 

- Valójában mindenkinek kínos a paraszolvencia...

- Kínos és problematikus. Nagyon megalázó. A betegek közül aki tehetős, úgy gondolja, meg tudja venni a megkülönböztetett bánásmódot, benyújtott számlának tekinti a különb szolgáltatásra. Ha jogi szempontból nézem, valójában a törvény tiltja, hiszen nincs benne a paragrafusban. Ugyanakkor más oldalról mellékjövedelemként adót vetnek ki rá. Faramuci nem? Skizofrénia és tisztességtelen, mert valahol mégis bocsánatos bűnként kezelik. Negyven éven keresztül az volt a gyakorlat, hogy amikor az egészségügyiek bérezése a döntők asztalára került, a paraszolvenciát korrigáló tényezőként vették figyelembe. Ennek folytán alakultak ki a méltatlanul alacsony bérek. Korábban Magyarországon nem volt gyakorlat a paraszolvencia és más országokban ma sem az. Extrém magyar specialitás. Az EU-ba tartunk, de ezzel a mindenkit lealacsonyító borítékozással hogyan mehetünk?

- Van egy keleti mondás, miszerint az ember élete megmentőjének örökké hálával tartozik. És az egészségügyben a beteg életét gyakorta megmentik, visszaadják az egészségét. Szeretne hálás lenni...

- A hálának ezer módja van. Például megjegyzik egy életre az orvos, a nővér nevét, megköszönik az elvégzett munkát, másoknak beszélnek róla. Ugyanakkor lehet, a borítékkal akarják helyettesíteni mindezt... Én ma is tudom annak az orvosnak a nevét, aki elvégezte anyám első szívműtétét. Ő bent van a szívemben. 

- Mi adott lökést az elhatározásához? 

- Amióta orvos vagyok, 14 éve egyfolytában rosszul érzem magam miatta. Orvostanhallgatóként hallottam róla először, de mivel beteg nem voltam, s nem is gyógyítottam még, nem találkoztam vele közvetlenül. Olyan dologról van szó, ami alapneveltetésemmel, felfogásommal nem egyezik meg és mindig is szenvedtem tőle. Családomban a neveltetés arról szólt, hogy nem az anyagiak a világ meghatározói, azok értünk vannak. Ami nem mulandó, az erkölcs, az ember emléke, a tettei. Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy megteszem a paraszolvencia ellen a lépést. És örültem, amikor dr. Gógl Árpád népjóléti miniszter decemberben kifejezte, meg szeretnék a hálapénztől tisztítani a társadalmat. Ez biztatást adott... 

- Csakhogy tudom, egyes osztályokon, közte a szívsebészeten a hálapénz a plusz igénybevétel díjazására szolgál, s összetartó erőnek is bizonyul. A szemérmetlenül alacsony bérek mellett ugyanis pluszt kérhet-e másként a vezető orvos a csapatától?

- Valóban magam is szétosztottam a paraszolvencia nagy részét az osztályon dolgozók között, s jutott belőle a másból nem finanszírozható kisebb kiadásokra. De nem tudom elfogadni, hogy a munkatársaim ezeken a pénzeken keresztül függjenek tőlem, lojalitást érezzenek velem szemben. Valóban nem kérhetek tőlük pluszt az alacsony fizetésükért. És itt vetődik fel a kérdés, a társadalom tudja-e, akarja-e korrigálni azt, ami hiányzik? Nem tűrhető el ugyanis, hogy az egészségügyben dolgozók nap mint nap elviseljék a paraszolvenciát, a rosszabb anyagi helyzetben lévő betegek pedig emiatt ne merjenek orvosi beavatkozást igénybe venni. Nézze, szomorú pillanatokat éltem át. Jöttek a betegek kontollra és kérdezték: "Mivel tartozom?" Már a kérdés is butaság, hiszen nem tartoznak semmivel, mert van társadalombiztosítása, jogosan veszi igénybe az egészségügy szolgáltatásait. Azt szoktam válaszolni: Semmivel, ez jár önnek. Csakis differenciáltan és nehezen fogadtam el a hálapénzt, s attól, akit jobb anyagi körülmények között élőnek véltem. És kizárólag a beavatkozást követően. Voltak esetek, amikor én adtam a betegnek, hogy hazatérve ne nélkülözzön. Találkoztam emberekkel, akik mentegetőztek, hogy úgy adnának, de nincs miből... Nekem elegem van ebből az egészségügyi dolgozókhoz méltatlan helyzetből.

- Milyen megoldást lát?

- Nagyon egyszerű az útja. A társadalom ne üljön a problémán, mindenki tegye meg a tőle várhatót. Két alapvető pontja van azonban. Az egyik: tisztességesen, reálisan korrigálják az egészségügyi dolgozók bérét. A másik: törvényesen, fekete-fehéren tiltsák meg a paraszolvenciát, s vezessenek be szankciót. Lehet pénzhiányra hivatkozni, de ugyanakkor másra jut? A társadalom krónikus problémájának megoldására ne lenne? A hálapénz extrém módon magyar specialitás. 

- Elhatározása milyen reakciókat váltott ki?

- Egy orvos telefonált, hogy egyetért, támogat és jókívánságokkal halmozott el. Két levelet kaptam, egyiket egy betegemtől, a másikat Bécsből. Utóbbinak írója úgy gondolta, biztosan rossz anyagi helyzetbe kerülök majd, mert ügynöki munkát ajánlott fel... A kórházban pedig... Talán a vezetés nem is tud róla, egy kolléga pedig annyit mondott, olvastam a cikkedet. Közvetlen munkatársaim támogatóan nyilatkoztak, azt mondták, az vagy, akinek megismertünk és néhányan szándékoznak ezt az utat járni. Tájékoztattam elhatározásom okairól a minisztert és a kamarát is. Gógl Árpád egy találkozáson gratulált, mert a minisztérium véget kíván vetni ennek az állapotnak. A szakma azonban hallgat, ugyanis kínos ügyről, a megélhetés színvonaláról van szó. Nyilván azt gondolják, őrült a doktor vagy nincs családja.

- Feleségével két kisgyereket nevelnek. Ön mégis miért nem félt lépni?

- Mit féltsek? A magam kategóriájában lévő orvosok anyagi színvonala alatt vagyok. Önkormányzati lakásban élünk, nincs autónk sem. A személyes dolgaimat összébb húzom, hogy a családomé megmaradjon. De ha kell, meglakom egy sátorban, abban nőttem fel. A gyerekeket pedig úgy neveljük, hogy ne a tisztességtelen bőség után vágyakozzanak.

- Hatalmas falat próbál ledönteni...

- A berlini falról is azt mondták, örök. Mégis szétszedték az emberek. Csak el kell kezdeni, mert nem élhet a három majom meséjének szindrómája, hogy egyik a szemére teszi a kezét és azt mondogatja: nem látok, a másik eltakarja a száját: nem beszélek, a harmadik bedugja a fülét: nem hallok. Hanem fel kell ébredni és cselekedni. Számolok vele, nem megy ez egy csapásra, de képes vagyok várni, és ahol csak lehet, beszélek a helyzet tarthatatlanságáról. Nem lehet úgy élni, hogy elvonják az ember tisztességét, mert akkor egy idő után nem tud mást tenni, mint az egészségügytől távol eső területen keresi a megélhetést.

http://www.zalaegerszeg.hu/ujsag/990302/p.html#Alotti dokto